Elindultunk hát a folyosó másik vége felé, Gennybél iszonyatos bűze még sokáig kísért bennünket. Nagyon elegünk volt már az egész csapatépítő tréningből, semmi móka és kacagás, csak véres verejték, hideg és bűz. Néhol véres verejték, meleg és bűz. Néhol csak bűz.

Rezignáltan battyogtunk hát a folyosó másik vége felé, már a meleget sem bírtuk értékelni, mindenki fáradt volt, koszos és büdös. Az örök optimista Mogyi is csendesen bandukolt, annyira el volt keseredve, hogy már a nyála sem folyt patakokban, csukott szája intő jel volt számunkra, hogy hamarosan feladja.

- Csattttt! - Pityke lába alatt valami megmozdult.
- Ugye nem?!?! - vonyított fel Pityke.
- Mi nem? - kérdezte Marcsi, de már tudtuk is a választ. A plafonba rejtett rekeszekből ismét mazsolás-mogyorós Milka eső ömlött ránk és már hallottuk is a visongó hangokat, melyeket a hirtelenő előtűnő óvodáscsoport adott ki magából és már estek is volna nekünk.

- Eeeeeeeeléééééééééég!!! - bömbölte Ferkó, aki a legvékonyabb és legcsendesebb volt a bandából. Egyáltalán az is meglepetés volt, hogy megszólalt, de ez az állati üvöltés, amely elhagyta száját mélységesen megdöbbentett mindannyiunkat. Annyira meglepődtünk, hogy mindenki leblokkolt és csak néztük mi fog történni. Ferkó rendszerint a hátsó sorokból verbális módszerrel támogatja csapatunkat, de most láthattuk, ahogy a vörös köd elhomályosítja tekintetét és elborul az agya. Átfurakodott közöttünk, és megindult előre, az óvodáscsoport felé. Mintha egy lassított filmet néztünk volna, komótosan hátranyúlt a hátizsákjához, előhúzott belőle egy bronz homlokvédőt, a mozdulat folytatásaként kibontotta copfba font hosszú haját, a homlokvédőt szépen lassan feltette a fejére és elordította magát:

- Króóóm, teljesítsd egy kívánságom! Add meg nekem a bosszúúúút! - ezzel egyedül nekiesett a lassan már hozzánk elérő visongó hadnak.
- Az acél nem olyan erős, mint a hús! Nesztek! - csépelte őket rendületlenül. Pörgött-forgott, pofonokat, bal horgokat, jobb egyeneseket osztogatott a körülötte állóknak.
- Ezt Valériáért! - és puff, egy jobb csapottal padlóra küldött egy különösen ronda kölköt, majd egy bal felütéssel állcsúcson vágott egy másikat, aki hangtalanul összecsuklott. Addig-addig csépelte a körülötte levőket, hogy lassan már csak egyedül állt a földön fekvő ájult kölkök alkotta kör közepén. Öklét védekező állásban tartva, hangosan zihálva hátranézett ránk és megkérdezte:
- Örökké akartok élni? Gyerünk! - és elindult tovább a folyosó másik vége felé.

Miután mindenki felszedte az állát a padlóról, elindultunk csöndben Ferkó után. Próbáltuk feldolgozni az imént látottakat, de úgy éreztük, hogy ez az "élmény" egész hátralevő életünkben végigkísér majd bennünket. Battyogtunk hát Ferkó nyomában, aki egyszer csak felkiáltott:

- Nézzétek! "Fürdő"! - mutatott egy táblára a falon.
- Hurrá! - Éljen! - Végre! - kiabáltuk mindannyian és újult erővel megindultunk tovább. A folyosó elkanyarodott balra és egy hatalmas ajtónyílásnál ért véget, amelynek a másik oldalán a Gennybéléhez kísértetiesen hasonlító termet láthattunk, melynek közepén Gennybél ikertestvére állt. Legalábbis nem lehetett más, csak az ikertestvére, mert pontosan úgy nézett ki. Mármint ugyanolyan ronda és büdös volt.

- Hé te undormány ott, e! - kiáltotta oda a diplomácia evangelistája, Marcsi.
- Mármint én? - kérdezett vissza reszelős hangon a hústorony.
- Nem! Azt a szarkupacot kérdeztem ott mögötted, de igazad van, te rondább vagy, mint az, úgyhogy mégiscsak te, e! Hol van a fürdő, he?! - vonta kérdőre Marcsi.
- Nem vagyol túl bölcs kicsike lánnyka, hogy Rohattarc Sámulbe belekötöl, biza! - emelte fel a hangját a hústorony - Még összetör a pici csontocskádod, E!
- Apádf....! Ha nem mondod meg hol a fürdő, letépem a karod és a hátadba szúrom, világos?! - ripakodott rá Marcsi
- Na Döme, menjél oda a szélső csaphoz és nézd meg, hogy működik-e! - folytatta.
- Szukifijú, ha hozzányúsz a csaphon, taknyán-tenyerellek! - morogta Rohattarc.

Döme azonban habár kelletlenül is, de elindult a terem szélén levő csapok felé, mivel tudta, hogy Marcsi haragját biztos nem akarja magára vonni. Mikor odaért, éppen elkezdte volna tekerni a csapot, mikor Rohattarc szeme összeszűkült, dühösen fújt egyet és egy harcias Vííííííííííííííível nekünk rontott. Csodálkozva néztünk közben Marcsira, de úgy tűnik a tárgyalások ideje valóban lejárt és csak pusztán a nyers erő képes ezen a tréningen eredményt elérni. Nem tétováztunk hát sokáig, Bacó egy hősies dobással képen törölte Rohattarcot és már el is kezdte pofozgatni, mi pedig szépen beálltunk a tohonya mögé és ütöttük-vertük, ahol csak értük.

- Fúúúúj nyúlós! - hörögte egyszer csak Rohattarc, hirtelen megfordult és elkezdett minket sugárban leokádni.
- Jajjjj anyám! Ez undorító! - kiabálta Pityke.

Gyorsan megkerültük a hústornyot, folytattuk az ütlegelését, Bacó pedig mikor Rohattarc okádék utánpótlása kezdett elapadni, elérohant és onnan folytattuk ahol az előbb abbahagytuk.

- Segítség! Valami a hátamra tapadt! - hallatszott hirtelen valakitől a Rohattarc háta mögötti tömegből.
- Szedd le rólam Döme! - kiabálta Marcsi és odarohant Döméhez, akinek még mindig az volt a fejében, hogy a csapot ki kell nyitni, de közben azon is vacillált, hogy jöjjön-e segíteni, vagy sem. A tanácstalanság felhője hirtelen elszállt a feje fölül és elkezdte vizsgálgatni az odarohanó Marcsi hátát.

- Hát nem tudom mi ez, de ritka ronda! - kiáltott Döme és lesöpört Marcsi hátáról egy méretes gennygombócot. A gennygombóc azonban ahelyett, hogy nyugton maradt volna, elkezdte harapdálni Marcsi bokáját.
- Au! Ez fáj! - jajdult fel Marcsi és arréb ugrott, hogy lerázza a gombócot, de a gombóc nagyon eltökélt volt és követte Marcsit.
- Segítség! Ez követ! Döme csinálj már valamit!

Utólag visszagondolva rendkívül mulatságos volt a dolog, ahogy a lecövekelt Döme körül rohangált Marcsi, őt pedig "üldözte" az elszabadult gennygombóc, de valahogy a pillanat hevében nem volt időnk ezen mosolyogni, ugyanis hamarosan egy érdes kiáltás hasított át a teremben elszabadult káosz hangjain:

- Jó reggelt mindenkinek! Megjavítottam a fürdőcsapokat!

A hang valahonnan a terem teteje felől érkezett. Felnéztünk és láttuk, hogy egy feljebb levő terem erkélye néz le ránk jó magasról és az erkélyen áll egy tudosféle alak, aki éppen az ide vezető csapokat babrálja.

- Na! Végre egy értelmes ember! - kiáltott fel Joci - Nem is volt olyan nehéz elintézni ezt a fürdőt. Csak egy kis ráhatás kellett. - kacsintott rá Bacóra, akinek homlokán gyöngyözött a veríték, miközben próbálta hárítani Rohattarc csapásait.

Ekkor bugyborékoló hang hallatszott és a teremben levő csapok némelyikéből megindult a ...

- EZT NEM HISZEM EL! HÁT ITT MINDENHONNAN TAKONY FOLYIK?!?! - ordította Döme, aki még mindig megkövülten állt a terem szélén, körülötte versenyt futott Marcsi és a gennygombóc, továbbá lassan, de biztosan közelített felé a takonytócsa. Ahogy a cipőjéhez ért a nedv, az azonnal sisteregni és füstölögni kezdett.

- Au! Ez éget! - azzal Döme arrébugrott, ezzel megzavarva Marcsiékat a kergetőzésben.

Közben a Rohattarcot püfölő társaságban valaki ismét elkiáltotta magát.

- Valami megharapott!
- Engem is!
- Mi a frász ez?!?!
- Au!
- Anyád, anyád!

Lenéztünk a lábunk elé és a kavargó tömegben felfedeztük, hogy Mogyi mellett is van egy gennygombóc, ami őt és a közelében állókat harapdálja, de Mogyi bárgyú arckifejezésén nem láttuk felismerés nyomát, továbbra is csak püfölte Rohattarcot.

- Mogyi! Húzzál el innen azzal a trutyival! Menjél Döme mellé, ott nem csinálsz bajt! - parancsolt rá Pityke Mogyira, aki el is indult Döme és a fogocskázó pár felé. Ahogy azonban odaért hozzájuk, a két gennygombóc hirtelen összeolvadt, egy hatalmas gennygombóc keletkezett belőlük és az új nagy gombóc egy irtózatosan nagyot harapott Dömébe.

- Váááááááá! Anyuuuuu! - azzal Döme a nyakába szedte a lábát és elkezdett körbe-körbe rohangálni a teremben, a nagy gennygombóc pedig követte.

Úgy tűnt, hogy Rohattarc jól szórakozik az egészen, mindeközben jobbra-balra fordulgatva próbálta meg leokádni a jónépet, de mi rutinosan mindig mögé mentünk és folytattuk az ütlegelését. Időnként újabb gennygombócok jelentek meg a banda jónéhány tagján és mindegyikük ki lett zavarva a tömegből, nehogy kiessünk a ritmusból. Érdekes módon, ahogy a gennygombócok a nagy gennygombóc közelébe kerültek, a nagyobbik bekebelezte a kisebbet, ezáltal növelve a saját méretét. Persze mindeközben üldözte Dömét, akinek a csapokból a terembe folyó takonytócsákat is kerülgetnie kellett. Egyszercsak Rohattarc elkiáltotta magát:

- Asszem begorombult a gombóc! Robbani fog!

Ezzel a Dömét üldöző hatalmas gombóc megremegett mint egy kocsonya, majd hirtelen szétpukkadt minek hatására zöld takonygombócok repültek ki belőle és szálltak felénk.

- Futás! - kiáltotta el magát valaki. Nem is kellett több, kirohantunk a terem széle felé és megvártuk, míg a takonygombócok szétplaccsannak a padlón. Miután ez megtörtént, visszarendeződtünk harci alakzatba és folytattuk az aggresszív eszmecserét. Igazából innentől kezdve dögunalom volt az egész, ütés, gennygombócok, nagy gennygombóc, puki, futás, vissza, ütés tovább. Ezt ismételgettük és idővel Rohattarc térdei megremegtek, kisujját a szájába téve mormogott valamit, majd összecsuklott és elnyúlt a padlón.

- És most mi lesz? - kérdezte Marcsi - Felmegyünk ahhoz a fazonhoz ott az erkélyen?
- Nincs nagyon más választásunk. - dörmögte Joci és elindult vissza.

Mindannyian követtük, fáradtan, koszosan, taknyosan, gennyesen és rettentő büdösen, magunkban pedig elképzeltük, ahogy éppen kerékbe törjük az Ördögi Recepcióst, majd a hátáról lenyúzott bőrcsíkok helyén maradt sebekbe sót szórunk és disznó vicceket mesélve hangosan röhögünk rajta.