Tyrande Whisperwind ajkáról nehéz, hosszú sóhaj szakadt fel, ahogy az egyre közeledõ füstfelhõt nézte.

- Igyekezz, Malfurion!

A kortalan arcú druida türelmetlen pillantást vetett az Õrzõre.

- Nem megy gyorsabban. Több idõre van szükségem.

- Megtesszük, ami tõlünk telik, de…

A befejezetlen mondat közöttük lebegett, mindketten tudták, mit jelent. Tyrande megint sóhajtott, majd apró kézmozdulattal az Õrzõk maradékát is a fák közé rendelte. Az elfek szó nélkül vetették magukat a sûrûbe, mely minden bizonnyal a halált rejti számukra. A halált, mely felfoghatatlan és ismeretlenül rémisztõ volt a számukra. A Világfa megóvta fajukat a természetes elmúlástól, csak erõszakkal távozhattak errõl a világról. És most önként haladtak e sors felé.

Tyrande kémei jelezték, hogy a Hegyért vívott harc nem áll rosszul. Lady Jaina és Thrall harcosai elpusztították a támadók jelentõs részét, a hírek szerint több nagyhatalmú démont is visszaûztek Semmibe. Azonban ez mind nem jelentett semmit. Archimonde, a renegát eredar egyre közeledett céljához, a Világfához. Ahogy haladt felfelé a hegyen, a fa mágikus potenciálja õt is egyre nagyobbá és erõsebbé tette. Az Õrzõ nem merte elképzelni, mi történik akkor, ha Archimonde átjut az utolsó védõkön és eléri a Világfát.Az utolsó védõk… keserûen nézett végig csapata maradékán. Maroknyi Õrzõ, pár druida és driád, valamint az utolsó életben maradt Õsi Védelmezõ.Vajmi kevés ahhoz, hogy akár csak percekre is megállítsák az egykori eredart. Pedig Malfurionnak idõre van szüksége. Archimonde baljós alakja átsejlett a fájdalmukban sikoltozó, égõ fák okozta füstfelhõn. A Hyjal Hegyért, a Világfáért és talán az elfek létéért dúló harc az utolsó felvonásához érkezett.

Tyrande egyik kéme bukkant fel a sûrûbõl és gyors léptekkel a nõ felé indult. Arcán zavarodottság látszott, ahogy gyorsan térdet hajtott.- Úrnõm, valami nagyon furcsa történik.Mielõtt az Õrzõ rákérdezhetett volna, az elf a háta mögé mutatott. Az úton furcsa, szedett-vedett csapat közeledett. Kékes bõrû, robosztus alak vezette õket, mögötte elfek, törpék, emberek és az elsõhöz hasonló alakok kavalkádja, még egy aprócska gnóm is feltûnt közöttük. A csapat határozott léptekkel az elf felé tartott és felsorakozott elõtte. Vezetõjük végigmérte Tyrandet, majd mély hangon megszólalt.- Gondolom te vagy az a Tyrande. A jövõbõl jöttünk, hogy a segítségedre legyünk. Feltartjuk azt az árulót ameddig szükséges. És jobban szeretünk egyedül dolgozni, lehetõleg ne avatkozz bele.Az elf elsápadt haragjában. Évszázadok óta elõször fordult elõ, hogy valaki nem adta meg neki a kellõ tiszteletet. Már nyitotta a száját, hogy rendre utasítsa az alakot, de az egyszerûen megfordult és otthagyta. Tyrande halottsápadt arca lángvörössé vált és néhány lépést tett a jövevények felé, de azok egyáltalán nem törõdtek vele, a Világfa felé tartottak.A robosztus alak utasításokat osztogatott, mire társai kis csoportokra szakadva a környezõ fák és bokrok közé rejtõztek. Csak ketten maradtak a fa mellett, egy karcsú páncélos alak és a csapat vezetõje. Elõbbi zsákjába nyúlt, elõvett valamit és hozzákötötte az egyik facsemetéhez.

Archimonde felért a hegy tetejére, lassú, kimért léptei egyre gyorsabbakká váltak, ahogy megérezte a Világfa lenyûgözõ energiáját. Felbömbölt és a fa felé indult. Azonban valaki az útjába állt. A démon végigmérte az aprócska lényt és ajka kegyetlen mosolyra húzódott. Dübörgõ hangja megremegtette a fákat, ahogy gúnyosan megszólalt.

- Nohát, csak nem egy kedves rokon? Nem hittem volna, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem, de megérdemlek egy kis szórakozást mielõtt istenné válok.

Kacaja elnyomott minden más hangot, intésére lángförgeteg indult a vakmerõ páros felé. A démonnal szemben álló alak társának egyetlen kézmozdulatára szél támadt, mely kibontotta a facsemetéhez rögzített zászlót. Kéttucatnyi torokból harsant fel a csatakiáltás, ahogy a rejtõzködõ csapat a büszkén csapdosó zászló alatt támadásba lendült…

Malfurion tudatához a transz ködén keresztül csak a küzdelem távoli hangfoszlányai jutottak el, de õ nem törõdött velük. A druida énekelt. Dala egyre hangosabban és teltebben szállt, lassan elnyomta a küzdelem zaját, körülölelte a Világát. A lüktetõ dallam újult erõt adott a megfáradt izmoknak, reményt öntött a szívekbe. A megmaradt fák közül villódzó, lüktetõ energianyalábok repültek a Világfa felé - wispek. Õrjítõ táncuk már-már fájdalmat okozott a szemnek, a világ kezdett összefolyni. Aztán egy szempillantásra néma csend lett. Malfurion a szájához emelte Cenarius kürtjét és belefújt. Az érces hang visszaverõdött a sziklákról, átjárta valamennyi lény testét. A wispek örvénylõ fénydárdát alkotva önnön testükbõl Archimonde felé tartottak. A démon felbömbölt, de hangjában nyoma sem volt a korábbi hatalomnak és diadalnak. Helyét átvette a fájdalom, ahogy az egykori eredar megérezte halálának idejét. A következõ pillanatban fényrobbanás vakított el mindenkit.

Mire Tyrande visszanyerte látását, már mindennek vége volt. Archimonde teste a Világfa tövében feküdt, a fáradságtól eszméletlen Malfurion mellett. A tisztás üres volt. Egyetlen nyoma maradt a titokzatos csapatnak, akik megmentették a Világfát és vele talán az õszi Lordaeront: a vörös kard jelével díszített lobogó.