Dummmmmmmmmmmmm! Hatalmas döndüléssel kinyílt a kapu és az út az elnöki lakosztály felé nyitva állt. Mindenki örült, hogy végre otthagyhatjuk a hajót, a törpeszag lassan már a bőrünkbe ivódott, így nem kellett sokáig győzködni a társaságot, hogy szedelőzködjön, kisvártatva mindenki menetkészen állt. Elköszöntünk a törpéktől és futólépésben megindultunk.

Belépvén meglepődve tapasztaltuk, hogy izzasztó meleg van, ami valószínűleg annak volt köszöhető, hogy a rendkívül igényesen megtervezett fűtési rendszer csövei egyrészt a falon futottak, másrész folyamatosan dőlt belőlük a gőz. Előreküldtük Pitykét, hogy keressen már valami tekerentyűt, amivel el lehet zárni. Ő hamar meg is találta, mire mindannyian továbbsiettünk.

A folyosó egy hatalmas kör alakű teremben végződött, középen egy platform, amihez négy feljáró vezetett a terem négy pontjáról. Itt viszont már megintcsak istentelenül hideg volt (így a fűtés nélkül), Pityke tehát visszament, hogy újra bekapcsolja a fűtést, azonban kisvártatva káromkodás hallatszott hátulról:

- Óhogyazafészkesfeneegyenmármeg! Ez a szutyok letört! - jött vissza Pityke vacogva a tekerővel a kezében.
- Hát ilyen nincs! Na jó, gyerünk tovább! Ott balra az az ajtó nyitva van. Menjünk arra! - mondta Döme.

Megindultunk. A három hét a hajón elszoktatott bennünket a farkasordító hidegtől, így mindenki dideregve sietett a bal oldali ajtó és a meleg ígérete felé.

Páran azonban fel akartak tartani bennünket. Először ott volt az a két csaj, akik valószínűleg ikrek voltak és éppen most jöhettek ki cigiszünetre a "Farkangyalok és Lovaginák" pornófilm forgatásáról; sápadt arc, vicces szárnyak, fekete bőrtanga, lándzsa a kézben. Gyorsan lecsaptuk őket, hiába hívták a - ránk érdekes módon rendkívül hasonlító - haverjaikat segíteni. Aztán ott volt az a két tagbaszakadt biztonsági őr, azt mondták nem mehetünk be, mert éppen egy óvodáscsoportot vezetnek körbe bent, de mi azért gyorsan megmagyaráztuk nekik, hogy ez nem akkora probléma.

Beléptünk a kapun, ahol két tudósféle törpe magyarázott valamit két nagydarab fazonnak, hogy ne engedjék rohangálni
a kölköket. Apropó kölkök. Hát ilyen ronda kölköket még nem láttunk. Ott rohangáltak körbe-körbe, amíg a tudósok, meg a nagy fazonok vitatkoztak. Joci elkövette azt a hibát, hogy elővett egy csokit, amit a kölkök megláttak és mint a sáskák hirtelen rárontottak. Bacó közbelépett, ráordított a seregre, hogy hagyják békén a Jocit, de azok meg se hallották, nekiestek és próbálták kivenni a csokit Joci kezéből. Erre meg a két tudósféle és a két nagy fazon is odajött és nekünkestek, mert azt hitték, hogy maceráljuk a gyerkőcöket. Gyorsan kiosztottunk egy-két sallert az egész bandának és szépen elcsendesedtek.

Felmentünk egy lépcsőn, ahol egy baromi nagy fazon várt minket. Csábos csipőmozgása és rendkívül kecses lábtechnikájának okán el is neveztük Flatelynek. Szóval Flately sem akart minket továbbengedni és megfenyegetett minket, hogy ránkküldi a kutyákat, nem tehettünk mást, gyorsan beledöngöltük hát a földbe, mielőtt bármelyik dögöt hívhatta volna.

Benéztünk az ajtón, ami előtt Flately járőrözött, hogy meglássuk milyenek is ezek a kutyák. Nos a pontosság kedvéért megjegyezném, hogy nem kutyák voltak. Inkább elefántok. Legalábbis a méretük miatt. De ha nem is elefántok, akkor minimum orrszarvúk. De nem kutyák. Bizony, hogy nem.

Tanakodtunk hát, hogy mi legyen, mert a szép szó ugye vajmi keveset használna, húst pedig nem hoztunk magunkkal - végülis ki járkál manapság egy döglött lóval a hóna alatt - így csak az maradt, hogy jobblétre szenderítjük őket. Bacó egy hősies dobással fültövön csűrte az egyiket, ami erre meg is indult felénk elégtételt követelve.

Hát az a dög az olyan büdös volt, hogy a könnygáz ahhoz képest csupán gyenge tavaszi szellőnek számít. Miközben csépeltük, csak úgy dőlt belőle a bűz ami már-már fizikailag is hátráltatott bennünket és ha mindez nem lenne elég, időnként még durrantott is egy hatalmasat, amitől az egész banda szinte összeesett. Néhányan nem is bírták a kiképzést, inkább lefeküdtek pofozkodás helyett. Mire végeztünk a döggel, mindenki sírt, no persze nem a bánattól, hanem Büdöske "illatkombinációja" által okozott heveny kötőhártyagyulladás következményeként. Úgy döntöttünk, hogy inkább pihenünk egy kicsit mielőtt a másik kutyussal is elbeszélgetnénk az élet nagy dolgairól.

A rövid pihenő után a másik dögöt vettük célba, aki legalább már nem bűzlött, viszont cserébe időnként ember nagyságú bolhák ugráltak le róla és próbálták a vérünket szívni, azonban Büdöskén edződött csapatunk koordinációs képességén kifogni nem tudott egyik sem, mind a nagy dög, mind a kis dögök hamar elcsendesedtek.

Belépvén a fenti ajtón egy folyosót láttunk, ami mindkét végén elkanyarodott, illetve velünk szemben egy hatalmas zárt kaput.

- Na most merre? - kérdezte Döme.
- Dobjunk fel egy érmét - mondta Pityke és már cselekedett is.
- Balra! - mondta kisvártatva, így hát tovább indultunk.

A folyosón találkoztunk egy tudósféle alkalmazottal, akit kérdezés nélkül szétkaptunk, mint foxi a lábtörlőt - hiába no, a türelem már rég elfogyott - és már előre örültünk a melegnek, ami vár bennünket a folyosó végén, hiszen itt már pusztán csak hűvös volt a levegő és ahogy haladtunk előre egyre inkább melegedett. Sajnos azonban Pityke elővigyázatlan volt, rálépett valami cuccra a padlón, mire a plafonba rejtett titkos rekeszekből hirtelen a potyogni kezdett egy halom mazsolás-mogyorós Milka csoki. Bárgyú tektintetünkön jól látszott, hogy nem értjük a tréfa lényegét, azonban hamarosan mindenre fény derült.

- Csooooooookiiiiiiiiii! - visítással hirtelen megjelent egy óvodáscsoport a hátunk mögött - hasonlatosak a korábban látottakhoz - és irdatlan hangzavar közepette a hátul állókra vetették magukat és megpróbálták kitépni a csokikat a kezeikből. Ezt azért már mégsem hagyhattuk annyiban - hiszen mindannyian szeretjük a mazsolás-mogyorós Milkát - és a vitás helyzet erőszakkal történő megoldása mellett döntöttünk.

További akadályoztatásunkra már nem tett kísérletet senki más, így hát végre továbbindulhattunk a folyosón, ami kisvártatva elkanyarodott jobbra, és hirtelen megláttuk magát az iszonyatot. A folyosó egy kör alakú terembe torkollott, aminek a közepén ott állt Quasimodo és Góliát keresztezése. Nem volt teljesen világos, hogy velünk szemben, vagy éppen háttal áll, mert torz alakján egyetlenegy testrész sem teljesen a megszokott helyén volt. Próbáltunk visszasunnyogni a folyosóra, de úgy tűnik mégiscsak velünk szemben állt, mert meglátott minket és mély öblös hangon megszólalt:

- Mit bámultok, mi?! Nekem hoztatok inni, he?! He?! - kérdezte kiabálva. Nem volt mit tenni, kicsit közelebb kellett araszolnunk a terem bejáratához.
- Öööö, ki vagy te? - hebegte Joci.
- Gennybél Ottó, key restroom cleaning manager. De inni, he?! Hoztatok inni?! - darálta a gyönyörűség.

Ekkorra értünk a terem bejáratához és az édes meleggel együtt megcsapott bennünket az iszonyatos bűz, ami Gennybélből áradt. Eddig azt hittük Büdöskét lehetetlen túlbűzleni, de be kellett látnunk, hogy tévedtünk, hamarosan krákogott és köpködött az egész társaság.

- Szóval te vagy itt a budipucoló? - mondta Döme miközben kétségbeesetten próbálta orrát befogva a száján szedni a levegőt.
- Csitt, te suttyó! Pia, e?! - kiabálta.

És ekkor Marcsi elkövette azt a hibát, hogy elővette a narancsos üdítőjét és megpróbálta a borzasztó bűz miatt kiszáradt torkát megnedvesíteni. Gennybél meglátta és egy hangos - Fantaaaa! -kiáltással Marcsi felé indult. Természetesen nem hagyhattuk, hogy egy hölgyet bántódás érjen, Bacó azonnal lereagálta a szituációt és berontott Gennybélhez.

Sokan köré tömörültek, akiknek nem jutott hely, azok hátul álltak és távolsági ráolvasással próbálták jobb belátásra téríteni a felhergelt takarító munkatársat. Akiknek jutott hely a közelében, ütötték-vágták, ahol érték. Kis idő múlva meglepődve tapasztaltuk, hogy a termet átjáró nyári melegben érlelt pöcegödör szagon kívül új elem is megjelent a porondon, mégpedig egy ha lehet még az előzőnél is kegyetlenebb bűzfelhő képében, ami lassan de biztosan teljes egészében belepte a termet. Hát ez már építőtáborokban edződött szervezetünknek is sok volt, főként a hátul állóknak jelentett ez nagy problémát, többen is elkezdtek okádni, sőt, volt aki olyan szép sugárban szórta szét gyomra tartalmát, hogy az a mellette álló társára is ráfröccsent, aki pedig ettől kezdett el okádni. Gyorsan rájöttünk, hogy ez így elég fájdalmas lesz, így próbáltunk minél messzebb állni egymástól, hogy legalább a járulékos gyomorürítést elkerüljük.

Csépeltük, csépeltük, próbáltunk nem összezavarodni a hatalmas bűztől, illetve a folyamatos hányástól, de nagyon nehéz dolgunk volt, szívós egy fazon volt ez a Gennybél. Mikor már azt hittük, hogy a kezünkben van az elhallgattatásának kulcsa, vett egy hatalmas levegőt, beszívott egy jó adagnyit a teremben terjengő bűzfelhőből, amitől szemmel láthatóan ritkult annak sűrűsége és talán a bűz is egy kicsit alábbhagyott, cserébe viszont rothadó belének gáztartalmát amúgyis megviselt szaglószerveink ellen küldte harcba. Hát nem lefingott bennünket a galád?! A teremben hirtelen megjelent három repülő vadgesztenye, egy rögtön Gennybél mellett közvetlenül, kettő pedig a hátul állók közelében.

- Mi ez a' izé?! - kérdezte Mogyi, aki Gennybél mellett állt és akinek pontosan a feje felett lebegett az egyik. - Jé, valami van írva az aljára! Nézzük má' meg!

Ezzel a felkiáltással odarohant Bacóhoz, hogy nézze már meg ő is, azonban Bacó eléggé el volt foglalva Gennybél pofonjainak hárításávál, úgy tűnt, hogy a fingástól extra erőre kapott a drága. A hátul állók azonban úgy gondolták, hogy megnézik mi van rájuk írva, ezért odatömörültek egymás mellé és próbálták azt elolvasni.

- Én annyit látok, az enyémen, hogy "Nem"! - kiáltott fel Döme.
- Ezen is az van! Mi ennek az értelme?! - replikázott Joci.
- Fingom sincs, de ennek itt előttem van túl sok is! - kiabált vissza Bacó. - Nem foglalkoznátok inkább mással, ha nem nagy probléma?!

Ezzel hirtelen szét is pukkantak a gesztenyék és takonnyal borították be a körülöttük állókat.

- Ááááá! Ezt nem hiszem el! Undorító! - mondta Dezső, de nem volt nagyon ideje a tisztálkodással foglalkozni, mert Bacó kezdte egyre rosszabbul érezni magát Gennybél egyre erősődő csapásai alatt. Kisvártatva Gennybél ismét vett egy nagy levegőt és mi már tudtuk mi jön. Vezényszóra befogtuk az orrunkat és behunytuk szemünket, csupán zsigereinkben éreztük, hogy valami nem oda való kerül a levegőbe, ismét csak megjelentek a gesztenyék  és a terem is kezdett egyre jobban megtisztulni.

- Itt vannak megint a gesztenyék! Most más van az enyém aljára írva! - kiáltott Igor, aki egyébként is csak tessék lássék védekezett Gennybél csapásai ellen.
- Télleg! Ezen az van, hogy "nye"! - kiabált valaki háturól.
- Ezen is! Na most már kíváncsi vagyok! - mondta Döme.

Rendületlenül pofozkodtunk tovább, Gennybél egyre nagyobbakat ütött, Bacó szólt is Igornak, hogy vegye át, mert már elfáradt a keze. Kis idő múlva ismét jött a menetrendszerű puki és gesztenye áradat.

- Itten az van hogy "erté"! - gügyögte Mogyi.
- Nem "erté", Einsteinkém, hanem "rt". "Nem nyert!" Ez szórakozik velünk! - ordította Marcsi.

Gennybél vihogott egyet, majd hirtelen az összes eddig beszívott gázt ránk zúdította. Egyedül az mentett meg minket, hogy a három szétpukkanó gesztenyéből szanaszéjjel fröccsenő takony már védőpáncélként tapadt a testünkre, így pusztán csak égetett, de nem hamvasztott el egyből bennünket a halálos gázfelhő.

Innentől kezdve igazából dögunalom volt az egész, Gennybél az előbbieket ismételgette, mi láttunk egy újabb "És ez sem!" szöveget a gesztenyéken, amit továbbra sem értettünk és annyira elegünk lett belőlük, hogy a második gesztenyézés után már nagy ívben letojtuk azokat és senki sem ment oda őket megnézni (így csak gyaníthatjuk, hogy a "Még mindig nem!" felirat lehetett a harmadik körös gesztenyéken).

Végül Gennybél elfogadta fizikai felsőbbrendűségünket, egy utolsó fingás kíséretében eldőlt és döndülve csapódott neki a padlónak. A szaglószerveinknek okozott visszafordíthatatlan károsodás miatt ismét csak halált kívántunk az Ördögi Recepciósra, és elindultunk a folyosó másik vége felé.